Sajnos nem tudok sok száz ilyen festőt idézni.
Michelangelo kései szoborcsoportjaiban (keresztlevétel, Pieta)
egy-egy alakban megformázza önmagát, de azok az alakok
a mű egyenértékű részei.
A Sixtus-kápolna Utolsó ítélet című freskóján viszont
egy vértanú lenyúzott bőrére ráfesti önarcképét (keserű humor).
...
Az alábbi Esterházy idézet [Arra gondoltam, hogy az le c. írásából]szerint viszont az összes jelentős
író (vagy hozzátehetnénk még a költőket is) a mondataival
megfesti önmagát:
»M IN D E N valamirevaló írónak
saját bejáratú mondata van.
Megismerszik a járásáról«
És még egy kicsi ugyaninnen:
" Vagyis a magyar mondat nem a nyelvbôl jön, hanem a
szerzôbôl, vagyis mindig személyes, mindig bravúros. Stílus és
nem létezés."
És még mindig tőle:
"Az a baj, hogy íróként beszélek. Aki beszédet mond, annak egyenesen kell beszélnie.
A jó regény sose egyenes, egyszerre mond igent és nemet, mindent lát, múltat, jelent, jövendőt,
de legalábbis mindent akar. Célja csak önmagával kifejezhető. Aki beszédet mond, annak célja van,
kell lennie, és az nem a lehetetlennel birkózik, hanem a lehetségesről kell mondania valamit,
nem az Istenek törvénye szerint cselekszik, mint Antigoné, hanem Iszménével együtt mondja magában:
A lehetetlen célba sem venni való.
Minden íróban van egy olvasó, arra kellett volna bíznom a beszédet. Az aztán törtetne előre egyenesen,
mint egy traktor (mondjuk egy Traktor Racing Volvo Terror). Beszélne a magyar irodalom sajátosságairól,
a hagyományok erejéről és ahogy ez folytonosan a szabadsággal volt összefüggésben,
amin a magyarok mindig függetlenséget értettek, nem, mégsem, először ő is a nyelvről beszélne,
hogy micsoda öröm magyarul tudhatni, úgy érzi, szinte megtiszteltetés
(bár Göteborgban az is eszébe jut, hogy svédül beszélni is öröm és megtiszteltetés volna,
és így tovább a könyvvásárok színhelyein), és ahogy a portugálok a virágok nyelvén beszélnek
(ahogy Kosztolányi Dezső írja, akiről külön tudna sokszor 5 percet énekelni),
ő talán Puskás Ferenc nyelvén beszél, Puskásén, aki még, elnézést, a nagy Ibrahimovicsnál is nagyobb,
így ez a nyelv fejezné ki a magyar géniuszt, ő tehát magyarul beszél, a zsenialitás nyelvén,
vagyis a túlzások nyelvén, az aránytalanságok nyelvén, a gondolkodás híjának nyelvén,
az önismeret hiányának a nyelvén, a reflexió hiányának a nyelvén, az üresség nyelvén, a csönd nyelvén,
a hallgatás nyelvén. Hallgatni legszebben a virágok hallgatnak, de itt már egyszer voltunk.
Kellene szólnia a nagy magyar írókról, régiekről és maiakról, de az elkövetkezendő napokban,
úgy reméli, ez majd úgyis szóba kerül, de azért Bodor Ádám nevét mégiscsak megemlítené külön is,
mert vélhetően nem ismerik, így nem is olvassák, pedig az jó. Bodort olvasni jó. És még Kelet-Európáról
is meg lehet tudni valami lényegest, olyat, ami bárhol a világban érvényes, érthető.
És persze egy szónok nem kerülhetné ki a jelent. Mi van most Európában és mi van Magyarországon?
Tulajdonképpen könnyű és elég magától értődő volna erős és tárgyszerű kritikával illetni a magyar gyakorlatot,
élén a miniszterelnökkel. Gyűlöletkeltés, gyűlöletkampány az indulatok csillapítása helyett, bűnbakkeresés
(ősi, magyar szokás, mindenki hibás, csak mi nem), hergelés, az ország felosztása jókra és rosszakra,
legrosszabb reflexeink, hagyományaink mozgásba hozása, a harcos retorika és következményei.
Egyre militánsabb és militárisabb intézkedések és törvények. Egyre több csehovi puska, amely azért függ békésen
az első felvonás nyugodtnak tetsző szalonjában, hogy előbb-utóbb valaki használja. Ha egy törvény valamit megenged,
arra nagyon rossz válasz az, hogy de úgysem fogjuk kihasználni. Könnyű elviselhetetlen mondatokat idézni
felelős magyar politikusoktól, melyhez hiába keresnénk kontextust, amely elfogadhatóvá tenné őket.
Idézve voltak ezek sokszor, és lesznek is sokszor. Hol a jóindulat, hol a humánum?
De ezek fölsorolása kevés. Ezeket a kormány szemére hányni kevés. Nem érdekli őket, ezer kibúvót találnak,
a sima hazugságtól, a manipulatív adatkezelésen át a lehetséges nyugati példákra való hivatkozásig.
Ami hol valóságos érv, hol maszatolás. Kevés, mert a probléma létezik.
Mit jelent az iszlám és afrikai kultúrájú emberek megjelenése ebben a formában?
Tényleg csak jóindulat és humánum kérdése a jó válasz? Vajon minden lehetséges és fontos kérdést
fölteszünk magunknak? Vagy mi is harcban állunk, és fontosabb az összetartás és az ellen kijelölése?
Mi, ami megőrizhető és mi nem? Nincs itt vége, csupán abbahagyom.
A művészet nem megoldás semmire. Regény még rosszat nem akadályozott meg. De a jó könyveket, azokat tehát,
amelyekről itt, e körben szó szokott esni, átjárja a „megértés sóvárgó vágya”. Ezt nevezhetjük reménynek is.
Remény, ez jó utolsó szónak. Az öt percet pedig felejtsük el. Akkor most mi is az utolsó szó?"
(Esterházy Péter a göteborgi könyvvásár megnyitóján felolvasott szövege az
Élet és Irodalom LIX. évfolyam, 40. számában jelent meg, 2015. október 2-án.)
Tegnap olvastam egy írást Krasznahorkai László közelmúltbeli
svédországi interjújáról - és interjújából, abból vett idézetekkel tűzdelve.
Krasznahorkai ideje nagy részében Triesztben él, és Eszterházyval ellentétben
úgy látszik őt már nem hajtja a "megértés sóvárgó vágya", mert azt tartja:
Nincs remény, nincs remény Magyarországon, és úgy általában a világon,
semmire sincs remény.