| 2026-09-01 18:31:50 :: LD : Tamás, az üzenetedet írd meg külön world-ben, vagy a Windowvs kellékek jegyzettömbjén, amikor kész vagy kattints rá az egér jobb gombjával, hogy másold, vagy jelüöld ki az egész szöveget és másold le, majd az üzenet panelnek ebbe a picike ablakába illeszd be. Jobb egérgom beillesztés paranccsal, vagy a billentyűzetről ctrl+v paranccsal. Mogorvának ezt az írását a world fájl bemásolásával illesztettem be, elég hosszú üzenet, nem? |
| 2026-09-01 18:22:58 :: Mogorva : Komplex. Ú... Sok. Hát, hát-tal nem kezdünk mondatot, de itt mit számít, szóval meséljek hát el olyasmiket még, amiket végül is már elmondtam, legfeljebb nem úgy. Volt egy teljesen jogos kritika, miszerint azt gondolom-e, hogy eredeti vagyok, hiszen mindent leírt már valaki, ráadásul sokkal jobban. Eltöprengtem ezen is. Jogosnak tartom az észrevételt, de az is eszembe jutott közben, hogy a franc se fog könyvtárakban és neten hasonlóságok után kutakodni, amikor csak úgy nagy hirtelen ki akar jönni valami a dógozóból. Persze, mindig akad, aki fejből vágja, hogy mit nem kéne már leírni, de én speciel most kipróbáltam, és nem tudtam tíz magyar költőt fejből felsorolni egy cigi ideje alatt (íróból is csak hét lett a második füstnél), ergo nem vagyok művelt, így nem igazán várom el magamtól, hogy akár örömet, akár bánatot mesélek, az egy azelőtt sosemvolt mese legyen. Akinek ez zavaró, az olvasgasson plö. magyar költségvetést, az még vagy harminc évig minden nap másféle lesz. Nade, bármennyire is felszabadító itt a végén lenni. Gyerekként mindig a tornasor végén álltam, az összes titkos szerelmem magasabb volt, mint én, és ezt bajnak gondoltam, hiszen a férfi lehet kicsit fiatalabb, de igenis legyen magasabb a nőnél. Undok konzervatív felfogás, mondhatnád erre, Dezső úr, csak hát (már megint egy hát...) az ember már csak olyan, hogy egyes felfogásai "csak úgy" ott vannak neki, akárkitől is örökölte, vagy tanulta el. Egyszer a neten randit beszéltem le egy csajjal, nagyon aranyos volt, élőben is nagyon aranyos volt, de hatalmasat kacagtunk, amikor láttuk, hogy egy fejjel magasabb nálam. Tök vidám randi volt amúgy, aztán mindenki ment haza, és mintha még leveleztünk volna párszor. Hogy a magasságom eszembe se jusson, eldöntöttem, hogy meghódítom az egész világot (mint az a gonosz béna kisegér valamelyik rajzfilmben). (Fejvakarás.) Tagadhatnám, de így történt. Még mindig gyerekként az iskolai színjátszókör oszlopos tagja voltam, igyekeztem nem hibázni, és olyan híres szerepeket játszottam, mint a' öö, no meg az a másik, aaaa... Emlékszem, egyszer bohócként voltam főszereplő, untam és utáltam a magyartanár rendezői megjegyzéseit, de állítólag nagy siker volt a darab. Nekem a Markos-féle Hamupipőke előadása (vagy plagizálása?) ragadt be nagyon, azt ma is szívesen visszanézném, még ha azóta rá is jöttem, hogy azon az estén nem tőlem volt tömve a kultúrház, hanem magától Markostól, hiszen én, a tán hatodikos kis hülye, hát (...) ki voltam én ahhoz, hogy a saját nevemmel meg tudjak tölteni egy apró falusi kultúrházat, így van-e, Dezső úr, így hát, nahát. Természetesen színésznek akartak küldeni, de nem színész lettem, hanem inkább katona, annak mégiscsak lehet valami lenyűgöző ereje mások előtt, vagy ilyesmi. Meg amúgy annyira le akartak róla beszélni, hogy már csakazértis. Elsőre nem ment valami jól, de másodszorra már példakép voltam, harmadszorra annál is több, aztán megtudtam, hogy lesz egy gyerekem, és hirtelen fordult a világ kábé kétszer hét évvel ezelőtt: mintaapa akartam lenni. Nem mondom, hogy vissza se néztem az egyenruhás ezmegazra, de nem hagytam magam visszavinni, már máshogy akartam meghódítani a világot. Vagy legalább azt a kicsit, ami az enyém. Nem mondom, hogy nem ment, mert hát (még ennyi szóismétlést, bazmeg...) ment az, sőt. Addigra egy tök polgári szakmámban egész jó voltam, tucatnyi másikat pedig mellétanultam, mert a fene tudja, hogy mi érdekli majd a gyereket, ha egyszer lesz, és az is egy ütőkártya ám, ha tud a dógozó biológiáról pont olyan lelkesen beszélni, mint a gépelemekről, vagy az építési technológiákról. Plusz: fel akartam találni valami nagyot, fontosat, lenyűgözően zseniálist. Jó volt, talán ez volt a legjobb korszakom, ha innen messziről visszanézek rá, akkoriban nagyon egyben volt minden. Többször tanárnak is akartak küldeni, és volt is valami furcsa vonzódásom ehhez, mert egyfajta hatalom az is, ahogy a sok magyarázattal és szemléltetéssel gyújtunk valami fényt az addig értetlenkedő fejekben... Igen, azt írtam, hogy hatalom. Valami hülye vágy, hogy én mondjam meg, én irányítsam, én ragadjam magammal, én, én, én... Nem lettem tanár, nem volt szabad annak lennem, ezt akkor már tudtam magamról. És nem lettem specialista semmiben, bármekkora alapozást is kaptam. '97-ben lett először saját netem, azóta írtam, amikor ráértem. Szerettem írni, sokkal jobban át tudtam élni, mint a beszédet úgy általában, no és egyszerre kétféle tájszólással beszélek, az azért nem egy Sinkovics-féle hang, amit mindenki hallani akarna. Írásban a hang nincs is, tehát az írás "JÓ". Amikor már közeledett a válás, egyre többet írtam, utána még többet mindenfelé, de annyi helyen nem ismerték fel az én eredeti (izé...) őstehetségemet, hogy másoknak több-kevesebb gondot okozva végül mindehonnan kikoptam, és megszületett ez a blog, ahol én voltam a gazda. Írtam, és saját magam hirtelen jött mákonyában vergődve azt képzelegtem, hogy ez, meg az, hogy ezek milyen jól sikerültek, megmondtam a tutit, az egyetlen igazat, és az egyedüli lehetségest is, vagy éppen hol csodaszépet, hol meg bőgetősen szomorút. Néha. De akkor nagyon. És szórtam is a linkeket összevissza, mintha muszáj lett volna. Sóhaj. Nem muszáj volt az, baszki, hanem önteltség, és becsvágy. És gőg, dac, és önvakság is. Kedd este akkora fejfájással ültem be A Cégvezető c. előadásra, hogy a fal adta a másikat. Nem volt elvárásom, bár kicsit tartottam attól, hogy egy szem muki nyolcvan percen keresztül arról fog beszélni, hogy ő hogyan vezet céget. Nem arról beszélt, jobban mondva Sághy Tamás nem is beszélt, hanem előadott egy életet, élettel telve elmesélt egy kiüresedő, nyomorúságos kis világot, aminek a végén nincs semmi, csak a tudata annak, hogy ami előtte volt, az csak volt, különösebb haszon, értelem, és megdicsőülés nélkül. A darab nem rólam szólt, mert én sokszor tényleg furcsán máshogy működöm, de mégis, mégis... Ott voltam benne nagyon is, és mindaz, amiket előbb leírtam, ott, a zörgő műanyag széken sajogva fogalmazódott meg bennem, pedig komolyan mondom, hogy figyeltem az előadásra, csak közben itt belül már futott egy másik szál. (Miért nem kaphatta meg a nagyszínpadot, egyébként?) Aluggyonmá', Dezső úr, ne firtatgassa itten a dógokat tovább... Tudjátok, kedves megmaradt barátaim, ennek a blognak nem azért kell vesznie, mert a mai lapos celebvilágban olyan kivételesen szar lenne. Azt hiszem, nem annyira szar, legalábbis ha elnézem a papírból is hebegő-hazudozó politikusokat, vagy azt a sok kikent műmájer senkit, akik milliókat keresnek azzal, hogy a villantáson kívül az égvilágon semmihez nem értenek (hogy a rádiós műsorvezetők üres, de legalább fontoskodó locsogását már ne is emlegessem). Ennek a blognak azért kell vesznie, hogy a hiánya emlékeztessen engem: nem, az írással SEM tudom meghódítani a világot, nem vagyok alkalmas a formálására, pont ugyanúgy nem, mint bármi mással, amit az én defektes kis komplexusaim ellensúlyozására, önző és becsvágyó módon, már annyiszor kitaláltam magam elé. Ha nyitva maradna, állandóan csábítgatna, és amikor egy írást egy nap tízen is elolvasnának, én megint "vérszagot éreznék", tombolna bennem a valami, hogy "most, most aztán tényleg", és ismét pont olyan lennék, mint az a szerencsétlen, akinek este tízkor bejön a ruletten a fekete kettes, hajnali négykor meg már jelzálog van a házán, csak legalább a belépőt visszanyerje... Igen, valahol ez egyfajta függőség is már, és a függőségek dolga a felismerés és a letétel, bólogatna erre Zacher doktor. Jó, a cigit meg a szeszt is, majd, egyszer. Vagy ötször. Annak még nem gyűrűzött be a gondolatmenete. Hogy mi lesz utána? Mint a darab végén: nem tudom. Nálam az ilyesféle érzések úgy szoktak lerendeződni, hogy hátat fordítok a felégetett hídnak, és megyek, aztán majd lesz valami. Igazából az embereket akartam meghódítani, de a gépeknél jutottam jóval többre, mostanában programokat szeretek írni, kicsiket, bár akad, ami kicsit olyan világhódítós érzést ad... O-óóó, észnél kell lennem, mán' megint kezdődik?!? Vagy ez velem egyszerűen csak mindig így megy, végtelenül, állandóan? Nem tudom. https://youtu.be/atyvdC15HFA |
| 2026-09-01 18:22:19 :: Mogorva : Komplex. Ú... Sok. Hát, hát-tal nem kezdünk mondatot, de itt mit számít, szóval meséljek hát el olyasmiket még, amiket végül is már elmondtam, legfeljebb nem úgy. Volt egy teljesen jogos kritika, miszerint azt gondolom-e, hogy eredeti vagyok, hiszen mindent leírt már valaki, ráadásul sokkal jobban. Eltöprengtem ezen is. Jogosnak tartom az észrevételt, de az is eszembe jutott közben, hogy a franc se fog könyvtárakban és neten hasonlóságok után kutakodni, amikor csak úgy nagy hirtelen ki akar jönni valami a dógozóból. Persze, mindig akad, aki fejből vágja, hogy mit nem kéne már leírni, de én speciel most kipróbáltam, és nem tudtam tíz magyar költőt fejből felsorolni egy cigi ideje alatt (íróból is csak hét lett a második füstnél), ergo nem vagyok művelt, így nem igazán várom el magamtól, hogy akár örömet, akár bánatot mesélek, az egy azelőtt sosemvolt mese legyen. Akinek ez zavaró, az olvasgasson plö. magyar költségvetést, az még vagy harminc évig minden nap másféle lesz. Nade, bármennyire is felszabadító itt a végén lenni. Gyerekként mindig a tornasor végén álltam, az összes titkos szerelmem magasabb volt, mint én, és ezt bajnak gondoltam, hiszen a férfi lehet kicsit fiatalabb, de igenis legyen magasabb a nőnél. Undok konzervatív felfogás, mondhatnád erre, Dezső úr, csak hát (már megint egy hát...) az ember már csak olyan, hogy egyes felfogásai "csak úgy" ott vannak neki, akárkitől is örökölte, vagy tanulta el. Egyszer a neten randit beszéltem le egy csajjal, nagyon aranyos volt, élőben is nagyon aranyos volt, de hatalmasat kacagtunk, amikor láttuk, hogy egy fejjel magasabb nálam. Tök vidám randi volt amúgy, aztán mindenki ment haza, és mintha még leveleztünk volna párszor. Hogy a magasságom eszembe se jusson, eldöntöttem, hogy meghódítom az egész világot (mint az a gonosz béna kisegér valamelyik rajzfilmben). (Fejvakarás.) Tagadhatnám, de így történt. Még mindig gyerekként az iskolai színjátszókör oszlopos tagja voltam, igyekeztem nem hibázni, és olyan híres szerepeket játszottam, mint a' öö, no meg az a másik, aaaa... Emlékszem, egyszer bohócként voltam főszereplő, untam és utáltam a magyartanár rendezői megjegyzéseit, de állítólag nagy siker volt a darab. Nekem a Markos-féle Hamupipőke előadása (vagy plagizálása?) ragadt be nagyon, azt ma is szívesen visszanézném, még ha azóta rá is jöttem, hogy azon az estén nem tőlem volt tömve a kultúrház, hanem magától Markostól, hiszen én, a tán hatodikos kis hülye, hát (...) ki voltam én ahhoz, hogy a saját nevemmel meg tudjak tölteni egy apró falusi kultúrházat, így van-e, Dezső úr, így hát, nahát. Természetesen színésznek akartak küldeni, de nem színész lettem, hanem inkább katona, annak mégiscsak lehet valami lenyűgöző ereje mások előtt, vagy ilyesmi. Meg amúgy annyira le akartak róla beszélni, hogy már csakazértis. Elsőre nem ment valami jól, de másodszorra már példakép voltam, harmadszorra annál is több, aztán megtudtam, hogy lesz egy gyerekem, és hirtelen fordult a világ kábé kétszer hét évvel ezelőtt: mintaapa akartam lenni. Nem mondom, hogy vissza se néztem az egyenruhás ezmegazra, de nem hagytam magam visszavinni, már máshogy akartam meghódítani a világot. Vagy legalább azt a kicsit, ami az enyém. Nem mondom, hogy nem ment, mert hát (még ennyi szóismétlést, bazmeg...) ment az, sőt. Addigra egy tök polgári szakmámban egész jó voltam, tucatnyi másikat pedig mellétanultam, mert a fene tudja, hogy mi érdekli majd a gyereket, ha egyszer lesz, és az is egy ütőkártya ám, ha tud a dógozó biológiáról pont olyan lelkesen beszélni, mint a gépelemekről, vagy az építési technológiákról. Plusz: fel akartam találni valami nagyot, fontosat, lenyűgözően zseniálist. Jó volt, talán ez volt a legjobb korszakom, ha innen messziről visszanézek rá, akkoriban nagyon egyben volt minden. Többször tanárnak is akartak küldeni, és volt is valami furcsa vonzódásom ehhez, mert egyfajta hatalom az is, ahogy a sok magyarázattal és szemléltetéssel gyújtunk valami fényt az addig értetlenkedő fejekben... Igen, azt írtam, hogy hatalom. Valami hülye vágy, hogy én mondjam meg, én irányítsam, én ragadjam magammal, én, én, én... Nem lettem tanár, nem volt szabad annak lennem, ezt akkor már tudtam magamról. És nem lettem specialista semmiben, bármekkora alapozást is kaptam. '97-ben lett először saját netem, azóta írtam, amikor ráértem. Szerettem írni, sokkal jobban át tudtam élni, mint a beszédet úgy általában, no és egyszerre kétféle tájszólással beszélek, az azért nem egy Sinkovics-féle hang, amit mindenki hallani akarna. Írásban a hang nincs is, tehát az írás "JÓ". Amikor már közeledett a válás, egyre többet írtam, utána még többet mindenfelé, de annyi helyen nem ismerték fel az én eredeti (izé...) őstehetségemet, hogy másoknak több-kevesebb gondot okozva végül mindehonnan kikoptam, és megszületett ez a blog, ahol én voltam a gazda. Írtam, és saját magam hirtelen jött mákonyában vergődve azt képzelegtem, hogy ez, meg az, hogy ezek milyen jól sikerültek, megmondtam a tutit, az egyetlen igazat, és az egyedüli lehetségest is, vagy éppen hol csodaszépet, hol meg bőgetősen szomorút. Néha. De akkor nagyon. És szórtam is a linkeket összevissza, mintha muszáj lett volna. Sóhaj. Nem muszáj volt az, baszki, hanem önteltség, és becsvágy. És gőg, dac, és önvakság is. Kedd este akkora fejfájással ültem be A Cégvezető c. előadásra, hogy a fal adta a másikat. Nem volt elvárásom, bár kicsit tartottam attól, hogy egy szem muki nyolcvan percen keresztül arról fog beszélni, hogy ő hogyan vezet céget. Nem arról beszélt, jobban mondva Sághy Tamás nem is beszélt, hanem előadott egy életet, élettel telve elmesélt egy kiüresedő, nyomorúságos kis világot, aminek a végén nincs semmi, csak a tudata annak, hogy ami előtte volt, az csak volt, különösebb haszon, értelem, és megdicsőülés nélkül. A darab nem rólam szólt, mert én sokszor tényleg furcsán máshogy működöm, de mégis, mégis... Ott voltam benne nagyon is, és mindaz, amiket előbb leírtam, ott, a zörgő műanyag széken sajogva fogalmazódott meg bennem, pedig komolyan mondom, hogy figyeltem az előadásra, csak közben itt belül már futott egy másik szál. (Miért nem kaphatta meg a nagyszínpadot, egyébként?) Aluggyonmá', Dezső úr, ne firtatgassa itten a dógokat tovább... Tudjátok, kedves megmaradt barátaim, ennek a blognak nem azért kell vesznie, mert a mai lapos celebvilágban olyan kivételesen szar lenne. Azt hiszem, nem annyira szar, legalábbis ha elnézem a papírból is hebegő-hazudozó politikusokat, vagy azt a sok kikent műmájer senkit, akik milliókat keresnek azzal, hogy a villantáson kívül az égvilágon semmihez nem értenek (hogy a rádiós műsorvezetők üres, de legalább fontoskodó locsogását már ne is emlegessem). Ennek a blognak azért kell vesznie, hogy a hiánya emlékeztessen engem: nem, az írással SEM tudom meghódítani a világot, nem vagyok alkalmas a formálására, pont ugyanúgy nem, mint bármi mással, amit az én defektes kis komplexusaim ellensúlyozására, önző és becsvágyó módon, már annyiszor kitaláltam magam elé. Ha nyitva maradna, állandóan csábítgatna, és amikor egy írást egy nap tízen is elolvasnának, én megint "vérszagot éreznék", tombolna bennem a valami, hogy "most, most aztán tényleg", és ismét pont olyan lennék, mint az a szerencsétlen, akinek este tízkor bejön a ruletten a fekete kettes, hajnali négykor meg már jelzálog van a házán, csak legalább a belépőt visszanyerje... Igen, valahol ez egyfajta függőség is már, és a függőségek dolga a felismerés és a letétel, bólogatna erre Zacher doktor. Jó, a cigit meg a szeszt is, majd, egyszer. Vagy ötször. Annak még nem gyűrűzött be a gondolatmenete. Hogy mi lesz utána? Mint a darab végén: nem tudom. Nálam az ilyesféle érzések úgy szoktak lerendeződni, hogy hátat fordítok a felégetett hídnak, és megyek, aztán majd lesz valami. Igazából az embereket akartam meghódítani, de a gépeknél jutottam jóval többre, mostanában programokat szeretek írni, kicsiket, bár akad, ami kicsit olyan világhódítós érzést ad... O-óóó, észnél kell lennem, mán' megint kezdődik?!? Vagy ez velem egyszerűen csak mindig így megy, végtelenül, állandóan? Nem tudom. https://youtu.be/atyvdC15HFA |
| 2026-09-01 13:44:33 :: Tombor Tamás : "Játszásiból" Nem tudok rendes felületet meggnyitni |
| 2026-08-27 05:49:02 :: LD : mindent kétszer mond, mindent kétszer mond... |
| 2026-08-27 05:47:03 :: LD : Az Ötödik pecsét igazi nagy film;amikor a Latinovitsrólírtakat olvastam, Tamás, eszembe jutott természetesen a film főszereplője Őze Lajos is: úgy emlékeztem rá, hogy ő is nem sokkal a film forgatása után halt meg, most rákerestem: Őze kilenc évvel később halt meg, de már az Ötödik pecsét előtt jó pár évvel rákos lett, tizenöt évig küzdött a rákjával. Mennyi nagy művész, akiről Nádas ír,és sorra távoznak, itthagynak bennünket, persze közhely: helyettük újak jönnek, akik hál' istennek a következő generációknak talán ugyanilyen katarzist nyújtó alakjai lesznek. |
| 2026-08-27 05:46:47 :: LD : Az Ötödik pecsét igazi nagy film;amikor a Latinovitsrólírtakat olvastam, Tamás, eszembe jutott természetesen a film főszereplője Őze Lajos is: úgy emlékeztem rá, hogy ő is nem sokkal a film forgatása után halt meg, most rákerestem: Őze kilenc évvel később halt meg, de már az Ötödik pecsét előtt jó pár évvel rákos lett, tizenöt évig küzdött a rákjával. Mennyi nagy művész, akiről Nádas ír,és sorra távoznak, itthagynak bennünket, persze közhely: helyettük újak jönnek, akik hál' istennek a következő generációknak talán ugyanilyen katarzist nyújtó alakjai lesznek. |
| 2026-08-26 18:37:07 :: Tot : Ma meghalt Nádas Péter.83 éves volt. Én meg mostanában olvasom az utolsó könyvét: Halott barátaim.Mészöly Miklós és Polc Alaine, a híres író-pszichológus házaspár élete és barátságuk története. No és Esterházy Péterrel való szoros baráti kapcsolat is a könyv témája. És felbukkannak sorra a magyar művészet nagyjai, Nemes-Nagy Ágnes, Latinovits Zoltán. Utóbbival kapcsolatban egy elképesztő, megrendítő történet: 1975-ben, tavasszal forgatták a Sánta Ferenc regényéből készült Ötödik pecsét című filmet. A nagy színész ekkor már nagyon beteg (depressziós) volt és kórházban kezelték. De a forgatásra kijött a kórházból és zseniálisan eljátszotta a nyilas vallatótiszt szerepét. Aztán vissza a kórházba. És azév júniusában öngyilkos lett. A könyvet mindenkinek ajánlom. Domi utóbbi, bájos történetével kapcsolatban (KisHá) Omnia vincit amor. 2026 augusztus 26. Üdv Tombor Tamás Írjatok! |
| 2026-06-07 21:57:52 :: LD : uzenet a vegekrol |
| 2026-06-07 21:53:51 :: LD : nem |
| 2026-06-07 21:21:13 :: LD : rrr |
| 2026-06-07 21:11:10 :: LD : fölülre |
| 2026-06-07 21:05:33 :: LD : próbaaaa |
| 2026-06-07 20:43:24 :: LD : próbák |
| 2026-06-07 20:21:56 :: LD : server kapcsolódás |
| 2026-06-06 13:28:22 :: LD : Messengeren csinálok az osztálynak, ahová felteszem a beküldött tartalmakat,ahogy é |
| 2025-11-23 17:05:26 :: LD : ez egyszerűbb módszer |
| 2025-04-24 13:08:04 :: ToT : Igen, Jó a megfejtésed |
| 2025-04-24 08:26:22 :: LD : zek szerint nem kell izgulnom: jó a megoldásom |
|
2025-04-23 19:30:08 :: LD : ide bárki-bármikor írhat, és az közvetlenül megjelenik a beszélgető-üzenő fiókban
a cetlikre írt üzenetek időrendben hivatkozásra kattintva |